Miért Nyílt seb?

Gondoltam, h írok pár sort arról, h miért is Nyílt seb lett a blogom címe. Talán a második cím volt, ami beugrott azután, h elkezdtem gondolkodni a blogoláson. Olyat címet szántam az oldalnak, ami kifejezi azt az állapotot, amiért és amiről írni akartam. 

 A lüktető nyílt seb érzésem mindig olyankor jön elő, amikor újra és újra nem kellek. Egy újabb kapcsolódási kudarc után. Amikor magányos vagyok és üvölteni tudnék egy ölelésért. Vagy csak csendben zokogok érte. Ez gyerekkorom egyik meghatározó momentuma, amikor azt érzem, h rettenetesen magányos vagyok, és szomorú, mert nincs ott az anyukám, h megöleljen. Hogy magamra vagyok hagyva. Hogy biztos valami szörnyen rosszat tettem, és engem nem lehet szeretni.

És meg is érkeztünk a kötődési nyomoromhoz, amit gyerekként kaptam ajiba a szüleimtől. Juhú! Be is mutatnám akkor Sir Szorongó Ambivalens urat, aki mindennél jobban vágyik a kapcsolódásra, arra, h szeressen és hogy őt is szeressék. De nem olyan könnyű az élet ezzel az úrral, nem ám! Mert amint olyan helyzetbe kerül, h kezdené elhinni - ja, ilyen már hosszú idő óta nem is volt - h valami jól alakul, egyből megjelenik benne a nyomozó, aki kideríti, h az nem is úgy van, és ebből megint valami vastag kaka lesz. És mivel erre számít, tudat alatt elkezd így is viselkedni. Csak én éppen nem vagyok ennek a tudatában, h mit és legfőképpen hogyan csinál. Csak sugárzik rólam valami szaros negatívság, és minden oda is lesz. Megérzem. Erre kellene fogadásokat kötnöm, komolyan. Mindig pontosan megérzem, amikor eljön a pillanat, és elmúlik a korábbi típusú érdeklődés, kommunikáció. És onnan már lejtő, nincs is visszaút. Csak h megint igazam lett, pedig már tiszta szívből utálom ezt.